Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a
fantáziát. (...) Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre,
ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig
átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még
meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy
elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk
kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért
biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük
botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak
ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet
szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz
legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon
is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem
magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A
rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi
kör ez.